Az enberek 2000 éve ismerik a tündéket. A tündék jóval idősebbek a tündéreknél. A középkori Európában a tündér bűvös erővel rendelkező ember-asszony volt. Pár száz éve már annak is, hogy a "tündér" szóval írják le a tündéket is. A lepkeszárnyú tündérek csak a XVII. században jelentek meg. Ma már mindkét szót használják erdő-mező apró népére is.
A tündér szó, angolul „fairy”, eredete a latin „fata” (sors, istennő), illetve az ófrancia „fay” (varázslat, bűbáj) szavakra vezethető vissza. Tehát mindenképpen olyan felsőbbrendű, halhatatlan lényre utal, aki emberfeletti varázserővel rendelkezik. A meséken kívül sok néphit- és mondavilágában léteznek, de legerősebben Írországban és a Balkánon maradtak fenn.
A tündérekről általában olyan mesebeli lények jutnak eszünkbe, akik fehér ruhában, pálcával a kezükben csodálatos varázslatokra képesek, pillangószárnyakon repkednek, akik teljesítik a vándor három kívánságát és igazságot tesznek a mesevilágban.
Némelyik tünde parányi, mások magasak, és a tündelányok gyakran emberinek látszanak. Ám hátulról nézve nincs hátuk, üregesek, mint az odvas fa.
A tündérkutya borjúnagyságú, zöld és vadászik. Első és második vakkantása azt jelenti, menekülj, aki a harmadikat is hallja, annak vége.