Álomfogó

A farkasemberek elsősorban a kelet-európai hiedelmek szörnyfigurái, de megtalálhatóak egyéb kultúrák rémtörténeteiben is.

Többféle módon jellemzik őket. Az egyik variáció szerint a farkasemberek olyan vámpírok, akik holdtöltekor farkasalakban támadnak gyanútlan áldozataikra.

A másik elképzelés úgy magyarázza, hogy a vámpírok családjához tartoznak, ugyanakkor legnagyobb ellenségeik is, ezek az ún. vérfarkasok. Ők a legvérengzőbbek. Nappal emberként viselkednek, éjszaka vérrel csillapítják éhségüket. Átalakulva képesek legyőzni, elpusztítani a vámpírokat.

A mesék azt mondják, vannak olyan emberek, akik ugyan nem vámpírok, mégis, valamilyen oknál fogva képesek átalakulni farkassá. Ők az emberfarkasok. Általában marhákat, birkákat támadnak meg, nagyon ritkán embert, de többnyire csak akkor, ha sarokba szorítják őket. Ha emberalakjukat öltik fel, az állatok gyakran nyugtalanná válnak környezetükben.

Mindháromnak közös jellemzője, hogy a telihold különös hatással van rájuk, harapásukkal képesek bárkit megfertőzni és az ezüst elpusztítja őket. Bizony a középkori ember élete nem lehetett egyszerű. Könnyen meggyanúsíthattak bárkit azzal, hogy emberfarkas. Elég volt, ha csak párszor rávicsorgott egy kutya vagy nyugtalanná vált egy ló  a közelében. Az emberből farkassá való átalakulás elmélete nem csak a román és erdélyi folklórban honosodott meg. Hogy mennyire elterjedt volt egész Európában, azt egyaránt bizonyítják a francia, spanyol, orosz, ír, norvég és dán történetek.

Mi alapozhatta meg a farkasember legendáját?

A történet bámilyen hihetetlen is, az ősidőkig nyúlik vissza, amikor a sámánok kivételes erejüket és képességeiket megmutatva gyakran bújtak állatbőrökbe. Idővel megtanultak bánni a különböző hallucinogénekkel, és a telihold mágikus hatalmát felhasználva delejes erővel hatottak a törzs tagjaira. A sámánok azonban kizárólag pozitív célra használták fel képességeiket. Mégis mi lehetett az oka annak, hogy a későbbiek folyamán babonás félelem alakult ki az emberekben a különböző farkaslényekkel kapcsolatban? 

A legenda a középkortól vált igazán népszerűvé. Ne felejtsük el, hogy akkoriban Európa nagyobb hányadát kietlen vagy erdős, ritkán lakott terület borította! Az akkor élő emberek gyakran szelték át e vidékeket - kényszerből vagysaját akaratból -, így többször nyílt lehetőségük arra, hogy megfigyeljék a szokatlan dolgokat. Például azokat a fura szerzeteket, akik vadember módjára éltek és táplálkoztak a vadonban. Ezek a lények (emberek) külsőre is vadabbnak, félelmetesebbnek, szőrősebbnek tűntek, mint az átlagemberek. Ha a rémtörténetek elterjedésének okát keressük, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ebben a korban a társadalom nagy része tudatlan és babonás volt. Elbeszéléseik közben gyakran estek túlzásokba márcsak azért is, hogy még jobban elrémisszék társaikat.

Hogy miképp kerültek ezek a vademberek az erdőkbe, hosszan lehetne találgatni. Tulajdonképpen számos ok képzelhető el. Ismerjük a Maugli-történeteket. Az akkor ritkán lakott Európában bármi megtörténhetett. De sokkal felkapottabb az az elmélet, hogy a vadonban élő, gyakran megtébolyodott emberek egy nagyon ritka, ám annál csúnyább elmebetegségben szenvedtek, az ún. lycantrophiában. Ez egy olyan szörnyű betegség, mely folytán az alany, tudathasadása miatt farkasnak képzeli magát, s eszerint kezd el viselkedni. Akárhogyis volt, nem tudható, hogy önnön késztetésből támadt-e emberekre, vagy sarokba szorítva provokálták-e ki belőle.  Bármelyik variáció is az igaz, minden bizonnyal támadáskor harapott, mart, ahogyan a többi farkastól vagy más ragadozóktól tanulta, látta.

A tudomány azon esetek előtt is értetlenül áll, mikor vadállatok nevelnek föl emberi gyermekeket. Erre is számtalan példa volt a történelemben, így ha jól belegondolunk, Romolusz és Rémusz mítosza, no meg Maugli meséje nem is rugaszkodik el annyira a valóságtól. A farkasok által felnevelt gyerekekről leginkább India tájairól, azon belül is a bengáliai őserdőkből kaptunk hírt. Közülük legismertebb eset a midnapore-i árvák története, a két kislányra misszionáriusok találtak rá egy nőstényfarkas odújában, az 1920-as években Egészen új  esettel is találkozhatunk, szintén Indiában, Sultampur erdeiben egy nyolc év körüli fiúra bukkantak, aki fogadott testvéreivel, farkaskölykökkel játszott.

Ezen történetek végkifejlete igencsak hasonló, a talált gyermekek képtelenek beilleszkedni az emberi társadalomba, nem tanulnak meg beszélni, sőt, az esetek többségében még járni sem. Életükben az első néhány év oly meghatározó, hogy már képtelenek levetkőzni magukról állati identitásuk. A kísérletek arra nézvést, hogy emberré neveljék őket rendre kudarcba fulladtak és csupán szenvedést, majd halált hoztak a szerencsétleneknek. A tanulság tehát, ha valaki Mauglival futna össze valamelyik őserdőben, hagyja, ahol van, mert ott a legjobb neki.

Mi lehetett az oka a harapással terjedő "farkaskórságnak"?

Bár a veszettség ismeretes volt ősidők óta, csupán a 19. században találták meg a vírus ellenszerét. A veszettség főleg emlősöket fertőz meg, így az emberre is hatással van. A betegség megtámadja az idegrendszert, halálos kimenetelű agy- és gerincvelőgyulladás lép fel.  Tehát a középkorhoz visszatérve, a veszettség meglehetősen gyakran volt jelen az állatvilágban. A vírussal fertőződött állat nagyon érzékeny, akár a legkisebb neszre, mozdulatra agresszivvá válhat és támad.

Miután az erdőben éltek amár fentebb említett vademberek, könnyűszerrel vetődhettek veszett farkas vagy egyéb veszett állat útjába. Nagy valószínűséggel a beteg állat harapását nem tudták kivédeni, s miután a vírus nyállal terjed, ennek következtében maguk is veszetté váltak. Mindez megmagyarázza a vademberek agresszivitását és támadó hajlamát. Ha pedig  a veszettség mellett még lycantrophiában is szenvedtek... elképzelhető az összhatás. 

Ezek után nagyon könnyen megérthető a farkasember-legenda azon része, hogy miért harapással terjed  a "vérfarkasvírus".

Miért éppen a telihold?

Tudvalevő, hogy a holdtölte minden élőlényre ösztönzőleg hat, mindent befolyásol. Ilyenkor több a gyilkosság, aktívabb a szexualitás, irányítja a nők havi ciklusát, minden gond és baj sűrűbben jelentkezik. Amikor teliholdkor felnézünk az égre, akaratlanul érezzük misztikus hatását. A régiek tudták ezt és érezték éppúgy, mint mi, talán még erőteljesebben is.

A sámánok, akik gyakran átlényegültek állati formába, a teliholdat választották erre a tevékenységükre. Ilyenkor minden állat aktívabb, beleértve a vadembereket és lycantrophiába szenvedőket egyaránt. Ez tovább táplálta azt a hiedelmet, hogy a farkasember egészholdnál erősebb, félelmetesebb.

Mi a helyzet az ezüsttel?

Állítólag az ezüst tisztasága valami oknál fogva megzavarta a sámánok számára fontos spirituális teret. Ebből indulhatott az elképzelés, hogy az ezüst az egyik legjobb ellenszere a vérfarkasátoknak. A legenda szerint a 18. századi Franciaországban sikerült lelőni egy farkasembert. A vadász ezüstgolyót használt, innen terjedt el, hogy csak az ezüstpisztolygolyó pusztítja el a fenevadat.

A farkasemberek egy ritka örökölhető betegségben szenvednek. Az egész testüket sűrű szőrzet borítja. A középkor óta ötven ilyen esetet jegyeztek fel. A legújabb esetre egy müncheni gyerekorvos bukkant. 

A francia király, II. Henrik udvarában megszokott volt az exotikus élőlények látványa. Törpék, bolondok, szórakoztatták az arisztokráciát. Kortársaihoz hasonlóan II. Henriket is elszórakoztatta a természet gazdagsága. Afrikából hozatott dromedárt, leopárdot, oroszlánokat. De egyvalaki mindent felülmúlt. A megdöbbent udvarnép előtt úgy 1547-ben egy törékeny tíz év körüli kisfiú állt. A fiú teljes arcát,  homlokát, orrát és füleit 10 cm-es sötétszőke szőrzet borította, csak a szemei és a szája világítottak csupaszon. 

A fiú Teneriffe-ből származott és a francia király "ajándékba" kapta.  Valószínűleg a spanyol fiúhoz hasonló emberek képezték a vérfarkas legenda alapját, a tetőtől talpig szőrrel borított vademberekét, akik az erdő mélyén laktak és más állatok nyers húsával táplálkoztak. A modern orvostudomány a 19. század vége óta foglalkozik a jelenséggel. De egészen máig kevés ismeret gyűlt össze erről a betegségről, márcsak azért is mert előfordulása igen ritka, becslések szerint az előfordulás gyakorisága egy a milliárdhoz. 

A középkor óta mindössze ötven esetet jegyeztek fel. De egészen a 20. század közepéig az érintettek élete igen hasonló volt: vagy bújkáltak, vagy cirkuszok, vásárok látványosságaként szolgáltak.  A  mostani németországi eset egy 14 éves kislányt érint. A világos színű szőrzet az arcát és a hátát borítja be. Rendszeres, fárasztó borotválkozással éri el, hogy elkerülje a csodálkozó tekinteteket. Csak két méter távolságból tűnik fel, hogy valami nem stimmel nála. Az iskolában még előnyére is fordította a  betegséget. A karácsonyi betlehemi játékok során, amikor a gyerekek műszakállat ragasztanak, ő egyszerűen egy ideig nem borotválkozott... 

Az orvosok a modern technika eszközeivel próbálnak a lány helyzetén könnyíteni. Lézerfénnyel, a szőrtüszők egyenkénti "kiégetésével" pusztítják el a hajhagymákat a látható helyeken. A túlzott szőrzeten felül ezek  az emberek teljesen normálisak, semmilyen más rendellenességgel nem rendelkeznek. Két és fél éve kazah orvosok találoztak egy másik esettel. A hat éves fiú teljes testét majomszerű szőrzet borította. Neki nehezebb dolga volt elfogadtatni magát a közösséggel. A fiú a klinikai vizsgálat során szokatlanul jó orientációs készségről tett tanúbizonyságot. A betegség érintettjeinél a gének által irányított szőrzet növekedési ciklus borul fel. A szőr normális esetben egy növekedés- nyugalmi állapot-kihullás ciklust jár be. 

A betegek esetében ez a három ciklus nem követi egymást. Az okozó egy, az emberi evolúció kezdeti szakaszában létező ősgén lehet, mely az evolúció során  ki lett iktatva. A betegek esetében egy génmutáció okozhatja, hogy ez a gén felébred csipkerózsika álmából. Az orvosok és biológusok egy egész sor hasonló jelenséget jegyeztek fel. Újszülöttek, akik több mellbimbóval jöttek világra, az emlős állatok mellbimbósorához hasonlóan, vagy mások, akik kis farokcsonkkal születtek. 

Az elmélet ellen szól azonban, hogy a szőrős betegeknek olyan helyeken is nő szőrzetük, ahol a majmoknak nem, pl. az orrukon vagy a szem környékén. A mutáció által érintett emberek 50%-ban örökítik tovább a betegséget az utódoknak. A normális szőrzettel születő utód azonban nem örökíti tovább a hajlamot. A betegség legismertebb esete egy mexikói indián nő, aki 1834-ben született. Hosszú sűrű szőrzet borította az egész testét a tenyere és a talpa kivételével. Juliana Patrana pénzéhes férjével járta a világ cirkuszait, ahol a majomnő csodájára jártak a kíváncsi emberek.  26 évesen halt meg, öt nappal gyermeke születése után, aki anyja minden imája és reménykedése ellenére örökölte a szőrös betegséget. 

Egy mexikói család viszont öt generáció óta örökíti tovább a szőrösséget. A család egyes tagjai akrobataként lépnek fel cirkuszban, mások naponta többször borotválkoznak, és igyekeznek magukat távol tartani az emberektől.  Pedro Gonzalez családja egy másik fajta szőrösödéstől szenved. Az ő esetében az embereknél amúgy többé-kevésbé finoman szőrös testfelület ( pl. karok, lábak)  szőrszálai szabadultak el, és nőttek akár 30 cm hosszúra. Ilyen eset volt a lengyel Stephan Bibrovszki, akit a múlt század elején a cirkuszokban oroszlánemberként ismertek.

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat